A farhud és szefárd (mizrahi) zsidó menekültkérdés. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
Az intifáda lángra lobbanásakor a világ, vagyis Európa reakciója volt a legvigasztalanabb. (…) Franciaországban nyolc hónapon keresztül totális csend honolt 450 antiszemita támadással kapcsolatban. Mind a média, mind a hivatalosságok részéről. Amikor ezt én és mások szóvá tettük, rasszizmussal és hazugsággal vádoltak.” Smuel Trigano, 2004
Máig napi szintű sajtótéma a palesztin menekültkérdés, viszont annál kevesebbet beszélünk a szefárd zsidók szülőhelyéről való elűzetéséről és a két politikai vezetés válságkezelési mechanizmusának különbségéről.
Ha az arab kormányok 1948-tól a Ben Gurion-adminisztrációhoz hasonlóan kezelték volna az ügyet, mára már nagy valószínűséggel nem kellene beszélnünk a palesztin arabok kálváriájáról. Mint, ahogy nem beszélünk a szefárd zsidók exoduszáról sem. Pedig lehet, hogy kellene.
De kezdjük az elején.
Az 1940-es években kétségtelenül ellehetetlenült a közel-keleti országokban élő arab zsidók helyzete. Részben Háddzs Amin-al Huszeini, az 1936-os arab felkelés során Berlinbe menekült jeruzsálemi főmufti, Szabad Arabok Hangja rádión keresztül sugárzott antiszemita lázító beszédei, másrészt pedig 1948-ban Izrael állam kikiáltásának követkézményeképp.
Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy az ENSZ 181-es határozata a palesztinoknak is megadta a független államuk létrehozásának a lehetőségét a mai gázai és ciszjordániai területeken. Csak az arab vezetőség másodszorra is visszautasította a történelmi pillanatot. Először 1936-ban.
Tehát ennek az anomáliának az eredményeként 870 ezer arab zsidó volt kénytelen emigrálni Irakból, Jemenből, Egyiptomból, Szíriából, Libanonból, Marokkóból, Algériából, Tunéziából, Líbiából, Iránból és Afganisztánból. Mintegy 150 milliárd dollárnyi értékű vagyont hagyva maguk után. Nem kétséges, ha nem jött volna létre Izrael mi lett volna a szefárdok sorsa.
Louise Aynachi ekképp számolt be elűzetéséről a Haaretz egykori újságírójának. Izrael létrejötte után egy hónappal az iraki kormány cionizmus ellenes törvényt fogadott el, aminek értelmében elbocsátották a zsidó közszolgálati hivatalnokokat. A Ford autógyár egyik szefárd alkalmazottját felakasztották.
Aynachi családjának az emlékezetében még élénken élt a második világháború alatti iraki pogrom, a farhud, amikor a nácibarát katonák, civilek, beduinok és rendőrök sávuot ünnepén zsidó házakat romboltak le, üzleteket raboltak ki, zsinagógákat gyújtottak fel, Tóra tekercseket égettek el és civileket gyilkoltak le. Badgad utcáin levágott emberi végtagok hevertek szerteszét.
Pár év elteltével megismétlődött a lehetetlen és hiába éltek 2600 éven át muszlimok és zsidók békében a Tigris-folyó partján az előbbiek nem kegyelmeztek az utóbbiaknak. Vagyonukat, egzisztenciájukat, hivatásukat, életüket, történelmüket hátrahagyva nincstelenként érkeztek meg az Ígéret földjére. Ahol megnyírva, DDT-porral beszórva egy kijelölt menekülttáborban a múlt és jelen ezer sebétől vérezve kezdték meg árnyékéletüket.
Az izraeli kormány számára emberfeletti erőfeszítésbe került az új jövevények befogadása, integrálása, lakhatási, tanulási, munkavállalási lehetőségeik megteremtése és biztosítása, ami talán máig sem oldódott meg tökéletesen, de a szándék felől nincs kétség.
1948-tól 1967-ig Gáza egyiptomi megszállás alatt állt és ugyanez a törekvés sajnos nem mondható el a Nasszer-kormány részéről, épp ellenkezőleg! Mindegyik arab vezetés (kivéve Jordániát) a palesztin menekültkérdés életben tartásában volt érdekelt, hogy saját politikai céljaira használhassák fel a válságot, gyengítve ezzel Izrael és a környező rivális arab országok stabilitását és politikai erejét. Nem utolsó sorban pedig azért, hogy eltereljék az „arab utca” figyelmét a saját belső társadalmi és gazdasági problémáiról.
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.