A palesztin politikai vezetésnek nem kellett „Free Palestine” se 1936-ban, se 1947-ben, se 1987-ben, sem pedig 2000-ben. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
„Szívesen látjuk Önöket, éljenek békében és biztonságban közöttünk.”
Anvar Szadat egyiptomi elnök beszéde a Knesszetben, 1977
Most nem térek ki a jom kippúri háború történetére, majd máskor. A lényeg talán annyi, ha Kissinger állta volna Anvar asz-Szadatnak tett ígéretét, hogy diplomáciai nyomást gyakorol Izraelre a Sínai-félsziget visszaadásának ügyében, akkor talán tárgyalásos úton is megoldható lett volna a konfliktus. De nem így történt.
1978-ban Jimmy Carter amerikai elnök vezetése alatt jött létre a Camp David-i egyezmény Szadat egyiptomi elnök és Begin izraeli miniszterelnök között, amely két keretmegállapodásból állt.
Az egyik, hogy Kairó a jom kippúri háború után kész volt rendezni kapcsolatait Izraellel, elismerni létét és békét kötni Jeruzsálemmel, aminek fejében Izrael hajlandó volt visszaadni az 1967-es, hat napos háború során elfoglalt Sínai-félszigetet Egyiptomnak.
A másik pont a palesztin ügy rendezéséről szólt, amely a Ciszjordániai és a Gázai övezet autonómiájának megteremtését irányozta elő, ahol önkormányzati hatóságok kezdhették (volna) meg a működésüket. A felek az önkormányzati hatóságok működésének harmadik évében pedig megállapodtak (volna) a két övezet végleges jogállásáról.
Olvasván a pontokat azt gondolnánk, hogy minden jó, ha a vége jó. De ez sem így történt!
Szadatot a PFSZ és az arab világ a palesztin ügy elárulásával vádolta és kiközösítette. Megszakítottak minden gazdasági és diplomáciai kapcsolatot Egyiptommal, sőt az általa alapított Arab Liga kairói székhelyét is áttették Tuniszba. Ugyan az egyiptomi-izraeli különbéke megtörtént, de ezzel Szadat végül az éltével fizetett, 1981-ben szélsőséges iszlamisták meggyilkolták, csak úgy, mint 1951-ben Abdullah jordán királyt, aki szintén Izraellel való békekötésre készült.
Ezzel a merénylettel ért véget az első palesztin rendezési kísérlet, amit aztán Jasszer Arafat próbált tető alá hozni az oslói békefolyamat során.
Úgy tűnik, hogy Arafat természetes halált halt és saját maga vetett véget a rendezési ügynek, de én erre azért nem vennék mérget. Igen komoly nyomás nehezedett rá a Fatah, a PFSZ és a Hamasz szélsőséges iszlamista szervezetei által és a pletykák szerint a halála utáni orvosszakértői vizsgálat szerint megmérgezték.
Végére érve a történetnek, pedig érdemes feltenni magunknak azt a kérdést, hogy napjaink „Free Palestine” szimpatizánsai vajon mi mellett vagy mi ellen demonstrálnak? Ha magának a palesztinai politikai vezetésnek nem kellett „Free Palestine” se 1936-ban, se 1947-ben, se 1987-ben, sem pedig 2000-ben, és az államiság kérdését tárgyaló felsővezetők sorra gyilkosság áldozataivá váltak?
Az az érzésem a tüntetők többsége nem a „Free Palestine” mellett, hanem Izrael ellen, Izrael léte ellen és a zsidóság ellen protestál, miközben a palesztinai lakosok sorsa továbbra sem érdekel senkit. A másik ijesztő jelenség pedig az, hogy az antiszemitizmus a második világháború óta semmit sem veszített erejéből. Már megint életveszélyes időket élünk?
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.