A Capitolium épülete előtt a Hamász-párti tömeg és a miniszterelnök beszéde közötti kontraszt jól szemléltette az Izraelről szóló vita tétjét.
Fontos volt, amit Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök a Kongresszus együttes ülésén mondott beszédében – írja véleménycikkében Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője. Mind az amerikaiaknak, mind az izraelieknek meg kell érteniük, hogy a Gázai övezetben zajló háború csak egy front az Iránnal folytatott konfliktusban, amely – ahogyan helyesen mondta Netanjahu –
„a civilizáció és a barbárság közötti harc”.
A lehető legjobb érvet hozta fel, hogy az amerikaiak megértsék: az, hogy Irán terrorista háborúkat szít szerte a Közel-Keleten, veszélyt jelent a biztonságukra. A beszéd emellett ragyogóan védte nemcsak Izrael háborús politikájának és taktikájának igazságosságát, hanem a zsidó nép jogát is, hogy békében, biztonságban és szuverenitásban éljen ősi hazájában.
A szavainál sokkal jelentősebb, hogy vajon megfelelő számú fontos ember kész-e meghallgatni ezt az üzenetet, és levonni a megfelelő következtetéseket. És, akárcsak a novemberi választások kimenetele, amely nagy hatással lesz az amerikai-izraeli kapcsolatok jövőjére, a válasz erre a kérdésre még nem dőlt el.
Ez nem csak azért van így, mert a képviselőház és a szenátus számos prominens tagja úgy döntött, hogy bojkottálja a beszédet, vagy a Hamász-párti antiszemita tüntetők dühös tömegének jelenléte miatt, miközben beszélt. Sokkal inkább azért, mert azok, akik az október 7-i támadás óta rágalmakat zúdítanak Izraelre, valamint azok – a Biden-kormányzatban, a médiában, a popkultúrában és a felsőoktatási adminisztrációkban -, akik féltek szembeszállni velük vagy megbántani őket, nem értik, hogy ezzel éppúgy Amerika legégetőbb problémáját illusztrálják, mint a közel-keleti események értetlenségével.
https://neokohn.hu/2024/07/25/netanjahu-az-izrael-ellenes-tuntetoknek-onok-iran-hasznos-idiotai/
Az igazi érv
Ebben a „civilizáció és a barbárság közötti háborúban” azok, akik a kritikai fajelmélet és az interszekcionalitás mérgező woke ideológiáit terjesztik, lényegében az utóbbinak nyújtanak segítséget és vigaszt. Fontos felismerni, hogy az amerikaiak vitája Izraelről valójában nem a katonai taktikáról vagy a tűzszüneti megállapodás célszerűségéről szól, vagy akár arról, hogy felfogják-e az Iránból érkező fenyegetést, bármilyen kulcsfontosságúak is ezek a témák.
A vita valójában arról szól, hogy az amerikaiak elfogadják-e a hazugságokat arról, hogy a bolygó egyetlen zsidó állama egy „apartheid” állam, amely a színes bőrűek „fehér” elnyomóiból áll. Ezek a divatos eszmék, amelyek meghódították az amerikai oktatási rendszert, valamint sok mást is az egész kultúrában, a médiában és a kormányzatban, állnak az amerikai zászlókat letépő, a palesztinok és a Hamász zászlóit lengető utcai tömegek mögött. És azoknak a befolyása, akik magukévá teszik ezeket a radikális érzelmeket, és azok segítői, akik a Biden-kormányzaton belül ellenállást keltettek Netanjahu háborús céljaival szemben.
Időszerű emlékeztetők
Netanjahunak világos politikai céljai voltak, amikor Amerikába jött.
Buzgón kihasználta azt a lehetőséget, amelyet a képviselőházi republikánusok döntése biztosított számára azzal, hogy meghívja őt, majd nyomást gyakorolt a szenátus vonakodó demokrata többségére, hogy csatlakozzon hozzá. Az október 7-i terrortámadások óta egyetlen alkalommal sem volt alkalma arra, hogy közvetlenül az amerikai néphez forduljon, hogy elmagyarázza nekik, milyen helyzettel néz szembe Izrael, és mit remél elérni, anélkül, hogy az elfogult mainstream média szűrőjét használná.
Ezzel emlékeztette az amerikaiakat az október 7-i borzalmakra, amelyekről nagyrészt megfeledkeztek az azt követő háborúról szóló diskurzusban, valamint arról, hogy milyen tétje van Izraelnek egy olyan szervezettel való konfliktusban, mint a Hamász, amelynek célja Izrael elpusztítása és a zsidók kiírtása. Közvetlenül foglalkozott azokkal a hamis vádakkal is, amelyek szerint Izrael aránytalanul nagy áldozatokat okozna a palesztin civileknek, vagy éhínséget okozna ott, és cáfolta azokat. Mindkét állítás nem más, mint a Hamász propagandájának beszédtémái, amelyeket a liberális sajtó vég nélkül ismételget, és amelyeket a politikai baloldal igazságként fogad el.
A beszéd lényege azonban az volt, hogy megerősítse Izrael erőfeszítéseinek támogatását, rámutatva arra, hogy a Hamász támadása csak egy volt a többfrontos háborúban, amelyet Irán folytat a zsidó állam és a Nyugat ellen. Azt akarta megértetni, hogy az Izrael kiirtását („a folyótól a tengerig”) és a zsidók elleni terrorizmust skandáló tüntetők Teherán parancsát teljesítik, ezért „Irán hasznos idiótáiként” szolgálnak.
A beszédet számos álló ovációval jutalmazta a jelenlévő republikánusok és demokraták részéről egyaránt, és kétségtelenül jó hatással volt a C-SPAN-ra és az élőben közvetítő kábeles hírcsatornákra kapcsolt országos közönségre.
Ez otthon is jót tett volna neki. Az a látvány, ahogy Netanjahu újabb hősies fogadtatásban részesült a kongresszusban, és rekordnak számító, negyedik beszédet mondott (a legtöbbet, amit külföldi vezető valaha mondott), azt az üzenetet közvetítette a sorsáról végső soron döntő választóknak, hogy a miniszterelnök nem vesztette el tehetségét, hogy akcentus nélküli angol nyelven beszéljen az amerikaiakhoz úgy, ahogy egyetlen más izraeli politikus sem képes.
A kép, amitől Harris tart
De azt a tényt, hogy azok közül, akiknek ott kellett volna lenniük, oly sokan távol maradtak, nem lehet lesöpörni a retorikai kiválóságának éljenzésével.
A bojkottálók közül Kamala Harris alelnök volt a legkiemelkedőbb, aki egy indianai főiskolai diákszövetség előtt tartott beszédet.
Nyilvánvaló volt Harris politikai motivációja, aki ennek ellenére a beszédet követő napra egy privát találkozót tervezett a miniszterelnökkel.
Kétségbeesetten próbálta elkerülni, hogy a televízióban és az utána közzétett fotókon Netanjahu mögött ülve lássák, és ahogyan azt kötelessége lett volna, csatlakozzon a két szövetséges közös érdekeire való felhívásainak és az iszlamista ellenségeik elítélésének álló ovációjához.
Az ilyen képek politikai méreg lett volna egy olyan elnökjelölt számára, aki abban reménykedik, hogy elkerülheti, hogy a Hamász-párti csőcselék úgy forduljon ellene, mint Biden ellen, és nevetségesen „népirtó Kamalának” bélyegezze.
Most az a célja, hogy egyesítse maga mögött az összes demokratát, beleértve az antiszemita baloldalt is, és elkerülje ugyanazt a káoszt a jövő hónapban megrendezendő Demokrata Nemzeti Kongresszuson kívül, ahol őt fogják jelöltté koronázni, mint ami Washington utcáin volt Netanjahu beszéde alatt.
Az, hogy ő és Nancy Pelosi, a képviselőház elnöke (aki szintén bojkottálta Netanjahu beszédét) egy percig sem hezitált, hogy megjelenjen-e Volodimir Zelenszkij ukrán elnök mögött, amikor az 2022 decemberében a kongresszusban felszólalt, és még országa egyik zászlaját is feltartotta, sokat elmond arról, hogy pártjuk melyik ügyet tartja a legfontosabbnak.
Mindent összevetve, mind a képviselőházban, mind a szenátusban a demokrata frakciók mintegy fele távol maradt, ami jól mutatja, hogy a progresszív frakció tagjai – szemben a még radikálisabb képviselőházi „osztaggal” – mindkét testületben a pártot képviselők nagyjából felét teszik ki. Még azok közül is, akik eljöttek, mint például Chuck Schumer, a szenátus többségi vezetője, csak azt követően tették ezt, hogy elmondták, hogy vonakodva vettek részt.
Azt is meg kell jegyezni, hogy az egyetlen szenátusi republikánus, aki nem volt ott, J. D. Vance szenátor volt, akit a múlt héten jelöltek pártja alelnökjelöltjének. Vance Izrael lelkes támogatója, és az Izraelnek nyújtott segélycsomag ellen szavazott, amelyet elfogadtak, nem a zsidó állam ellenében, hanem azért, mert a kormányzat ragaszkodott ahhoz, hogy azt az Ukrajnának nyújtott sokkal nagyobb összegű támogatáshoz kössék, amelyet ő ellenez. Most, hogy országos listán indul, az ideje nem a sajátja, és oda kell mennie, ahová a Trump-kampány utasítja – ami azt jelenti, hogy novemberig nagyon kevés időt fog a szenátusban tölteni. De a távolmaradása így is ki nem kényszerített hiba volt, amelyet a kampány során pártja szószólóinak szemére fognak vetni.
Az, hogy ennyi demokrata távol maradt, nem azt jelzi, hogy a demokraták nehezményezik az Obama-kormányzat iráni atomalkujával szembeni hozzáállását – ez állt 2015-ös kongresszusi beszédének középpontjában -, vagy azt, hogy Donald Trump korábbi elnök és a Republikánus Párt szövetségesének tekintik, bár ezek is bizonyosan tényezők.
Hanem az, hogy pártjuk bázisa, az aktivisták és a kongresszusi alkalmazottak (akik közül néhányan tényleges munkabeszüntetést tartottak, hogy demonstrálják Netanjahuval szembeni ellenszenvüket) ugyanannak a mérgező ideológiának a bűvöletében élnek, amelyet a tüntetők is magukévá tettek, és amely arra készteti őket, hogy azt higgyék, Izrael gonosz módon jár ebben a konfliktusban.
A szövetség jövője
Az, hogy Netanjahu képes volt ilyen lelkesítő módon Izrael ügye mellé állítani a Capitoliumban összegyűlteket, részben személyes képességeinek köszönhető. És annak, hogy az amerikaiak többsége továbbra is határozottan támogatja a zsidó államot, bár a számok mély pártpolitikai megosztottságot tükröznek, mivel az ellenző kisebbség túlnyomórészt demokratákból áll.
Az, hogy ez még a Hamász propagandistáiként gyakran viselkedő liberális média közel 10 hónapos megállás nélküli uszítása és elfogult tudósítása után is így van, azt tükrözi, hogy a cionizmus támogatása mélyen beépült az Egyesült Államok politikai DNS-ébe, és nem az egyénekről vagy eseményekről alkotott véleményen múlik.
Mégsem szabad, hogy az éljenzés eltörölje azokat a problémákat, amelyekkel Izraelnek jelenleg szembe kell néznie az Egyesült Államokban.
A látogatás hatásának értékelésénél mind az amerikai Izrael-párti közösségnek, mind az izraelieknek meg kell érteniük, hogy a miniszterelnök ellen az utcán kifejezett düh, a bojkottok és a hűvös fogadtatás, amelyet a kormány részéről kap, nem annyira róla szól. És nem is igazán kapcsolódik ahhoz, hogy egyes izraeliek olyan tűzszüneti megállapodást szeretnének, amely legalább néhányat kiszabadítana a Hamász által még mindig fogva tartott, becslések szerint 120 túszból (sokan már biztosan halottak), a terroristák által elraboltak családjainak kétségbeesett követelései ellenére, ahelyett, hogy Izrael addig folytatná a harcot, amíg a Hamásznak már nincs kapacitása a harc folytatására.
Az sem kérdés, hogy az amerikaiak elfogadják-e Netanjahu vízióját egy háború utáni Gázáról, amelyet olyan palesztinok vezetnének, akik nem akarják elpusztítani Izraelt, a lakosság egy olyan demográfiai szeletét, amely jelenleg olyan kicsi, hogy az ötletet inkább fantáziának kell tekinteni, mint pragmatikus tervnek. A „NATO-stílusú” regionális „Ábrahám-szövetségre” vonatkozó elképzelése valószínűleg egyik nagy pártot sem érdekli, mivel a demokraták nem kedvelik Izrael arab szövetségeseit, és a Republikánus Párt számos izraeli támogatója jobban szeretné, ha a zsidó állam és regionális barátai az amerikai erők további bevonása nélkül vennék fel a harcot Iránnal.
Az ok, amiért Izrael pártpolitikai kérdéssé vált, hogy a republikánusok túlnyomó többsége támogatja, a demokraták pedig megosztottak a kérdésben, nem Netanjahu, Trump vagy a háború vezetésével kapcsolatos konkrét vádak miatt van.
Inkább az, hogy a demokratákkal azonosuló amerikaiak közül egyre többen vettek be azoknak a hamis feltételezéseknek, amelyek szerint a közel-keleti konfliktus az Egyesült Államokban zajló faji viszályok kiterjesztése.
Az amerikai-izraeli szövetség jövőjét nem beszédek fogják eldönteni, még olyan jó beszédek sem, mint amilyet Netanjahu mondott. Ha Izrael meg akarja tartani az Egyesült Államok támogatását az elkövetkező években, az csak akkor fog megtörténni, ha a háborúval és a cionizmussal kapcsolatos rágalmakat hajtó woke áradatot visszaszorítják az amerikaiak, akiknek elegük van abból, hogy intézményeiket a radikálisok kerítik hatalmukba.
Az, hogy Harris attól tart, hogy ilyen érzelmekbe ütközik, sokat elmond arról, hogy milyen problémákkal kell szembenézniük Izrael támogatóinak most és a jövőben.
Azt is mutatja, hogy a nyugati civilizációért folytatott harc kimenetelét – amelyhez Netanjahu joggal kötötte országa sorsát – mélyen befolyásolni fogják az amerikai választók döntései.
https://neokohn.hu/2024/07/25/netanjahu-az-izrael-ellenes-tuntetoknek-onok-iran-hasznos-idiotai/
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.