Tíz hónapnyi harc után sokan kérdezik, hogy miért nem sikerült még megsemmisíteni a Hamászt, és miért nem sikerült teljes mértékben elérni Izrael háborús céljait.
Nagyon kemény kritikát fogalmaz meg a jns.org-on megjelent elemzésében a hadvezetéssel és a politikai elittel szemben Gabi Siboni professzor, a Misgav Nemzetbiztonsági és Cionista Stratégiai Intézet kutatója, aki korábban a Nemzetbiztonsági Tanulmányok Intézetének (INSS) katonai és stratégiai programjának igazgatója volt, valamint jelenleg az IDF és más izraeli biztonsági szervezetek vezető tanácsadójaként dolgozik.
Állítása szerint a háború kezdetén a védelmi szektor és a kormányzat egyes tagjai arra törekedtek, hogy elkerüljék a szárazföldi műveleteket Gázában. Hasonló tanácsot adtak az Izraelben gyakran megforduló amerikai tisztviselők is. Ennek a habozásnak több oka is volt. Mindenek előtt: a döntéshozók kételkedtek a szárazföldi csapatok hatékonyságában a gázai környezetben.
Erre végül a csapatok rácáfoltak és sikeresen tudtak fellépni a területen.
Idővel azonban a felső vezetés habozott az erő alkalmazását illetően, és számos korlátozást vezetett be a hadsereg számára. Mintha a hadjáratot egy nagyszabású, különleges hadműveletnek képzelték volna el, nem pedig hadosztályok támadássorozatának, amelynek során fenn kellett tartani a háború alapelveit, különösen a folytonosság elvét. Ez a műveletek gyakori leállításához vezetett, különösen Rafahban. Részben az Egyesült Államok diplomáciai nyomása miatt, amelynek a politikai döntéshozók nem tudtak ellenállni. Ugyanakkor a legfelső katonai vezetés szakmai elszántságának hiánya is hozzájárult a konfliktus szükségtelen elhúzódásához.
A konfliktus elhúzódásának másik – még mindig fennálló – oka a humanitárius segítségnyújtás kérdése. Ennek két aspektusa van:
az első a Gázába érkező segélyek mibenléte, a második pedig a segélyek elosztásának módja.
Izraelre kezdettől fogva erős amerikai nyomás nehezedett, hogy humanitárius segélyt és üzemanyagot szállítson Gázába, annak ellenére, hogy Washington tudta, hogy ezek nagy része a Hamászhoz kerül, és növeli annak túlélési esélyeit. A politikai vezetés képtelensége, hogy ellenálljon ennek a nyomásnak, aláásta Izrael egyik legfontosabb eszközét a túszok visszatérésének biztosítására, és meghosszabbította a Hamász túlélési képességét.
A Hamász ellenőrzése a humanitárius segélyek felett lélegzetvételnyi teret biztosít a terrorszervezet számára, és fenntartja befolyását és hatalmát a lakosság körében. A segélyek egy részét a szervezet szükségleteinek kielégítésére fordítja, a többit pedig maga osztja szét; a Hamász a segélyt új terroristák toborzására és a Gázai övezet és a lakosság feletti ellenőrzésének megerősítésére használja fel. Ezen túlmenően a segélyt nem az IDF operatív céljaival összhangban osztják szét, ami megnehezíti a civileknek a konfliktus sújtotta területekről, például Gáza északi részéről történő evakuálására irányuló erőfeszítéseket, és akadályozza a katonai műveleteket. Az IDF vezetésének tétovázása, hogy ennek véget vessen részleges és ideiglenes katonai megszállás bevezetésével, vagy a segélyek elosztásának felvállalásával, meghosszabbítja a háborút, és akadályozza az IDF képességét céljai elérésében.
A konfliktus elhúzódásához hozzájáruló másik tényező a túszkérdés. Az IDF a konfliktus során végig óvatosan járt el, és továbbra is így tesz, hogy ne essen bántódása a túszoknak. A szárazföldi műveletek operatív tervezését és a tűzerő alkalmazását úgy számították ki, hogy csökkentsék a túszokra leselkedő kockázatokat. Ez az óvatosság valószínűleg elszalasztott műveleti lehetőségeket eredményezett, és továbbra is befolyásolni fogja az IDF gázai magatartását.
A Rafahban és a gázai-egyiptomi határ mentén húzódó Philadelphi-folyosónál végrehajtott műveletek megkezdésének mintegy négy hónapos csúszását az amerikai és nemzetközi nyomás okozta. Ezt a nyomást elsősorban a civileknek okozott károkkal és a potenciális túsztárgyalásokat akadályozó akciókkal kapcsolatos aggodalmak vezérelték. Mostanra azonban egyértelműnek tűnik, hogy ezek az aggodalmak valójában ürügyet szolgáltattak az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség egyes tagjai számára, hogy tűzszünetet kényszerítsenek Izraelre.
Értékes idő veszett el, mielőtt az IDF megkezdte volna a műveleteket ezen a területen Washington számára elfogadható formában.
Az IDF felkészültsége a gázai konfliktusra enyhén szólva is elégtelen volt. Ez több területen is megmutatkozott. Az elmúlt években az IDF elhanyagolta szárazföldi erőit, különösen a tartalékos egységeket, mivel úgy vélte, hogy a háborúkat a hírszerzéssel, a nagy hatótávolságú csapásmérésekkel és a kis egységek által működtetett fejlett technológiákkal lehet megnyerni.
Ez a felfogás az erőforrásoknak a szárazföldi erőkről a hírszerzés és a precíziós tűzerő felé történő eltolódásához vezetett.
Ennek eredményeképpen az IDF szárazföldi erőit csökkentették, a páncélos dandárokat feloszlatták, és a kulcsfontosságú harceszközök beszerzését mulasztották el. Az olyan összetett területeken, mint Gáza és Libanon, a szárazföldi műveletekhez elengedhetetlen tüzérségi és műszaki alakulatokat is leépítették. Több tízezer tartalékost bocsátottak el az IDF-ből, és a megmaradók képzését is jelentősen csökkentették.
Az igazságot ki kell mondani:
néhány magas rangú IDF-parancsnok nem értette meg a többfrontos fenyegetést, és következésképpen nem értette meg a szárazföldi erők, különösen a tartalékosok készenlétének fontosságát.
Ezek a problémák, valamint az elegendő szárazföldi erő hiánya a fő okai annak, hogy nehézségekbe ütközik a több harci zónában zajló egyidejű műveletek végrehajtása a Gázai övezetben. A hadsereg gyenge felkészültségéhez hozzájárult az is, hogy a politikai döntéshozók nem gyakorolnak civil felügyeletet az IDF haderő-fejlesztése felett.
A helyzetet súlyosbította a hadműveleti tervezés felkészültségének hiánya. Ez két fő területen volt nyilvánvaló: az IDF alábecsülte a Hamász által jelentett fenyegetést, különösen annak földalatti infrastruktúráját és alagúthálózatát. A második:
nem készültek műveleti tervek egy olyan esetekre, mint amilyen a Gázai övezetben kibontakozott – a Gázai övezet teljes megszállása és a Hamász megsemmisítése.
A Gázai övezetet évekig másodlagos területnek tekintették, a vezérkar elsősorban az északi frontra és Iránra összpontosított, a hírszerzés, a műveleti tervezés és a Gázára fordított figyelem rovására. Ennek eredményeképpen az IDF azon kapta magát, hogy harc közben kell új műveleti koncepciókat kidolgoznia és végrehajtania. Ez a hanyagság pedig közvetlenül meghosszabbította a konfliktus időtartamát.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.