Azt is írhatnám, hogy „Az török áfium ellen való orvosság” de Süsü népszerűbb, mint Zrínyi. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
A pénétration pacifique azt jelenti, hogy amikor van egy gazdaságilag fejlett állam és szeretné a befolyását kiterjeszteni egy kevésbé fejlett másikra azt első körben kulturálisan és gazdaságilag teszi. Olcsóbb, egyszerűbb, kényelmesebb, mint a katonai hódítás, ráadásul sokkal kifizetődőbb. Ilyen volt a 19. században a Közel-Keleten a vasúti befektetés, a bankhálózat építés, a távíró, a telefon, a posta és a rádió biznisz.
Az utóbbival nem csak kiterjeszteni, központosítani lehetett a hatalmat, hanem bomlasztani is a fennállót, ha épp arra volt szükség.
Remek példa a BBC Persian Radio Service, aminek a segítségével 1941-ben megbuktatták a németbarát sahot, úgy, hogy hamis híreket kezdtek róla terjeszteni, amivel a lakosságot ellene hangolták. Ilyen volt a németek által üzemeltetett Szabad Arabok Hangja, ami Rommel észak-afrikai hadjárata során nyomta a náci propagandát és felszólította az embereket, hogy írják össze a zsidó polgárok neveit. Vagy ilyen volt Iránban a hidegháború kezdetén az Amerika Hangja, ami 1949-ben kezdte meg fárszi nyelvű adásait, hogy elnyerje a társadalom szimpátiáját, mert komoly tervei voltak Amerikának Perzsiával.
De vajon mit akart a Szabad Európa Rádió? Ha nagyon cinikus akarok lenni azt mondanám, hogy bomlasztani és információt szerezni a vasfüggönyön túlról. Ha realista, akkor azt, hogy gyengíteni a Szovjetuniót. De, azt gondolom, a közép-európai államok „felszabadítása a kommunista elnyomás alól”, ami a retorikájában oly sokszor elhangzott, valójában meg sem fordult a vezetőség fejében. Persze, ha bármelyik ország egyedül képes lett volna kibogozni a hurkot a nyaka körül, minden erkölcsi támogatást megkapott volna hozzá.
Ezt pedig azért mesélem el, hogy lássuk Kelet-Európa is örökké a játszma része nemcsak a Közel-Kelet.
Még 1946-ban Lucius Clay tábornok, Németország amerikai megszállási övezetének katonai parancsnoka vetette fel az ötletet, hogy létre kellene hozni a Keleti blokk elleni rádióadások rendszerét. Ami aztán a Crusade for Freedom, egy 1950-1960 között működő amerikai propagandakampány keretében született meg a CIA titkos finanszírozásával.
A Szabad Európa a háború után a kontinens leghatalmasabb propagandagépezetévé vált,
28 rövidhullámú adóval, 21 stúdióval, lisszaboni, nyugat-berlini, frankfurti, stockholmi, római, párizsi, trieszti, isztambuli ügynökségekkel. 1300 alkalmazottal, amiből 500 kelet-európai emigráns volt.
Öt célországban működött, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Romániában, Bulgáriában és Magyarországon, Hungarian Desk névvel. Az alkalmazott emigránsoktól rengeteg adatot tudtak meg a kommunista vezetőkről, gyárakról, termelőszövetkezetekről, hivatalok és pártszervezetek működéséről.
A rádióadó pedig hamar vonzóvá vált, mert a hazainál sokkal gyorsabb volt az információs szolgálata, és olyan hírekről számolt be, amit az állami rádió elhallgatott, mint például a lengyel belpolitikai helyzet, így sokakban bizalmat keltett.
Ezzel idáig nem is lenne semmi baj. A baj ott kezdődik, mikor műsorvezetők céltudatosan belekapaszkodnak a könnyen befolyásolható rétegekbe, főleg a fiatalokba. Gerjesztik a hangulatukat, ellenállásra, cselekvésre szólítják fel őket és felelőtlen ígéreteket tesznek. A srácok utána meg nyakig ülnek a szószban.
Nem szeretnék belemenni, hogy van-e felelőssége a Szabad Európának akár a magyar, akár a lengyel eseményekkel kapcsolatban, mert részben köztudott, részben meg nem ez a lényeg.
Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, ne gondoljuk, hogy ez a jelenség a múlté.
A világ így működött, így működik és így is fog működni.
Az egyetlen, amit tehetünk, hogy tudatosabb hírfogyasztóvá neveljük önmagunkat. Elcsépelt klisé, hogy tájékozódjunk több forrásból. Én inkább azt mondanám, próbáljuk meg kideríteni, melyiknek milyen szervezethez van bekötöttsége? Például a kereskedelmi csatornák mindig az anyaországukhoz lojálisak. Fontos etikai, pszichológiai elem, hogy melyik média milyen hangnemben, hogyan kezeli a híreket. A habzó szájú narrátorok nem feltétlen hitelesek. Ám az újságírók sem teljesen hülyék, ügyesen mixelik a valós információkat a propagandájukkal. Próbáljuk meg szétválasztani a kettőt. És az örök klasszikus: cui prodest? Kinek állhat az érdekében?
Mert az egyetlen biztos kiindulási pont, hogy mindig mindenkinek van valami érdeke itt Keleten.
És, amiről már a múltkor is írtam, ha valamiről sokat dumálunk, aztán meg nincs hír róla, az a legfontosabb hír, mert ott ezerrel dolgoznak a színfalak mögött a duma tárgyán.
Ugye emlékszünk még a Florov-sztorira? Georgij Florov, szovjet fizikus, aki az 1940-es évek elején nyugati tudományos lapokat böngészett a munkájához, észrevette, hogy hirtelen eltűntek az atomfizikával kapcsolatos hírek. Nem véletlen, akkor kezdtek el az amcsik dolgozni a Manhattan-terven. Szóval megírta a dolgot Sztálinnak, mert az is fontos hír, ha valamiről nincs hír, és az NKVD aktivitása exponenciálisan felszökött Angliában és az USÁ-ban. Paradox módon a Manhattan-terv eltitkolásával pont az ellenkezőjét érték el.
S a legfontosabb, hogy olvassunk a 19. és 20. századi Közel-Keletről, mert ebből ismerjük meg a nagy- és középhatalmak logikáját, ami folyton bevisz minket a susnyásba. Csak az a baj, hogy sosem mi állunk annak a legendás műszernek a jó végén.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.