Miközben majd a fél ország elveszti a munkáját, miközben családok rokkannak bele az otthonoktatás, otthonmunka, betegápolás szentháromságába, miközben Magyarországon a veszélyhelyzet miatti izolációban duplájára nőtt a családon belüli erőszak, a magyar parlament elutasította az isztambuli egyezmény ratifikálását.
Évek óta húzódik ez a kutyakomédia. Évek óta tart a cinikus, álnaiv finnyogás a nők elleni erőszakkal szemben fellépő egyezmény kapcsán. Mert miért nem védi meg a férfiakat is?! Mi ez a botrányos megkülönböztetés?! – mondják azok, akik szerint a „nő nem ember, a sör nem ital, a medve nem játék”, azok, akik szerint egy politikusnő „szép lehet, de okos nem”.
Mert őrületes migrációs hullámot indít majd el, ha a csonkítás elől menekülő nők ideáradnak, mondják, akik a legútszélibb modorban épp csak hogy nem füttyögnek, amikor egy nő szólásra emelkedik a parlamentben. Jogunk van megvédeni az asszonyainkat, mondják, akik szerint biztosan oka van, ha egy nőt megvernek, megerőszakolnak, kizsákmányolnak vagy lelki terrorban tartanak a saját otthonukban.
Miért nem emeli fel a szavát az isztambuli egyezmény a férfiak védelmében – kérdezik… férfiak. Férfiak, akik fel sem tudják mérni, micsoda kiváltságok birtokosai.
Lassan mondom, hogy mindenki megértse: azért, mert az isztambuli egyezményt a nők védelmében hívták életre (és jegyezzük meg rögtön, mindezek mellett, de, kitér a férfiak és gyerekek elleni családon belüli erőszakra is, de nem ez a fő profilja.)
Próbáljuk meg elfogadni az elfogadhatatlannak tűnőt: vannak törvények, egyezmények, irányelvek, amik természetüknél fogva valamely társadalmi csoportra vonatkoznak kizárólagosan. Itt nem az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatáról van szó, hanem egy nők elleni erőszakkal szemben fellépő egyezmény törvényi erőre emeléséről. Igen, az Isztambuli egyezmeny a nőkről szól (elsősorban, de nem kizárólagosan, lásd fent). Nem marslakókról, nem hóemberekről, nem a pirézekről.
https://neokohn.hu/2020/05/05/magyarorszag-nem-csatlakozik-az-isztambuli-egyezmenyhez/
Nőkről. Akik az emberiségnek valamivel több, mint a felét teszik ki, ez amúgy egy biológiai érdekesség, nem újabb gonosz támadás a férfiak ellen, mielőtt valaki felszólalna. És a világon semmilyen joga nem csorbulna a népesség másik felét alkotó férfiaknak, ha elismernék, hogy létezik nők elleni erőszak és hogy ez helytelen.
Ja, de, sérülne: az a magukénak követelt szokásjoguk, hogy megverhetik, kizsákmányolhatják, gazdasági függésben vagy lelki terrorban tarthatják a nőket, hogy nyugodtan füttyöghessenek, röhöghessenek és tehessenek sikamlós megjegyzéseket.
(Nem, nem minden férfi ilyen. De, akik miatt egyáltalán beszélnünk kell a témáról, azok ilyenek. Akik nem ilyenek, azok nem félnek attól, hogy kiderülhet, vannak ilyenek, ugyanis képesek elvonatkoztatni a saját személyüktől, egyébként valószínűleg részben emiatt nem is verik a feleségüket.)
Azoknak, akik szerint elképesztő igazságtalanság, hogy külön el kéne ismerni, elsősorban nők a párkapcsolati erőszak elszenvedői, általában nincs problémájuk azzal, ha a férfiak többet keresnek, jobb lehetőségeket kapnak és kevesebbet mosogatnak otthon. Ilyenkor nem érzik nyomorult, üldözött páriáknak magukat, kizárólag akkor, ha valaki szembesíti őket azzal a ténnyel, hogy a párkapcsolati erőszak során általában férfiak csinálják az erőszak részt és nők szenvedik el.
Tudom, hogy vannak nők, akik tettleg vagy szóban bántalmazzák férfi (vagy női) partnerüket. De az isztambuli egyezmény – bár kitér erre az esetre is – alapvetően nem róluk szól.
Hanem annak elismeréséről, hogy a nők, pusztán azért, mert nők (lefordítom: kettessel kezdődik a személyi számuk, ami egyébként érdekes módon, elnézést a kitérőért, nem csak egyszerűen a nőket jelenti, hanem az 1900 után és 2000 előtt született nőket, tehát a lányunokák, akiket az egyessel kezdődő személyi számú felmenőinknek szülünk, már négyessel kezdődő személyi számot viselnek, ily módon lehet, hogy nem annyira szánalomra méltóak és egyszer majd békében szólalhatnak fel a parlamentben, még egyszer elnézést a kitérőért), tehát a nők nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint a férfiak.
Nagyobb az esélye, hogy megverik, megerőszakolják, szexrabszolgaságra kényszerítik őket, mint a férfiaknak. Nagyobb az esélye, hogy brutálisan megcsonkítják a nemi szervüket, hogy hozzáadják őket akaratuk ellenére valakihez, hogy gazdasági függőségbe kényszerítik őket, vagy hogy átesnek egy vak komondoron.
És mivel erre a női mivoltuk miatt nagyobb az esélyük, ezért a női mivolt egy veszélyességi tényező társadalmunkban, ami nem helyénvaló.
A cinikusság csimborasszója, hogy vannak, akik ugyanazzal a szájjal védik habzóan a hagyományos nemi szerepeket (aka princípium), amivel kimondják, hogy nem kell a nőket külön megvédeni a családon belül őket érő erőszaktól, mert nem létezik olyan, hogy a nők a társadalomban másféle helyzetben vannak, mint a férfiak.
Nem, nem létezik, hogy valaki csak azért lesz áldozat, mert nő, hogy is létezne. Akiket agyonvertek, savval leöntöttek, bárddal feldaraboltak, ledaráltak és szétszórtak – azok rosszkor voltak rossz helyen, felkínálkoztak a megöletésükre, megcsonkításukra és meggyaláztatásukra. Hogy férfi volt, aki ütött és nő, akit ütöttek? Véletlen csupán.
Nem, nem vagyok. Se leszbikus, se férfigyűlölő, és a szexuális életemnek nincs köze a véleményemhez, ilyen őrületesen komplex személyiség vagyok.
Nem, nem hiszem azt, hogy minden férfi egy brutális állat és minden nő ártatlan virágszál. Mégis azt akarom, hogy Magyarországon is legyen általánosan elfogadott az isztambuli egyezmény, vagy bármi, ami megálljt parancsol a nők elleni erőszaknak.
Nem, nem hiszem, hogy ettől egy csapásra elmúlna minden rossz a világban, de azt igen, hogy ez egy lépés a megfelelő törvényhozási szemlélet felé, amitől majd előbb-utóbb fény gyúl a fejekben és elterjed az a roppant radikális gondolat, miszerint a nők és a férfiak bár nem egyformák, mégis egyenlőek.
Vagy az a másik, szintén elrugaszkodott elképzelés, miszerint azért, mert fizikai erőfölényemből, társadalmi helyzetemből vagy a kettőnk közt fennálló viszonyból adódóan képes lennék valakit megverni, megalázni, megerőszakolni, függő helyzetbe kényszeríteni vagy megölni, attól még ezt nem tehetem meg.
A világ nem fekete és fehér, de egyszerűen vannak dolgok, amik helyesek és vannak, amik helytelenek. A saját védett helyzetünkből kiindulva cinikusan megkérdőjelezni a nem-védettek sérelmeit és magunknak védelmet követelni helytelen. Ez tulajdonképpen ennyire egyszerű.
A szerző az EMIH „Egység”. c lapjának főszerkesztője.
https://neokohn.hu/2019/11/19/kendobe-burkolt-noi-jogok/
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.