Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy zsidó iskolába járhatok, és hogy elkerülhetem az antiszemitizmust – írja Elia Lévy a The Jewish Chronicle oldalán megjelent cikkében.
Dél-Franciaországban felnövő zsidó tinédzserként mindig is tisztában voltam az antiszemitizmussal. Többször is szóba került a zsidó történelemórákon, a rendes történelemórákon és a vallástanórákon.
Valójában azonban soha nem tapasztaltam meg antisztemita gyűlölet-támadást, mert zsidó iskolába járok. Szerintem a zsidó iskola a legbiztonságosabb hely a zsidó gyerekek számára. Csak nézd meg a golyóálló ajtókat és az előtte álló rendőröket.
Az iskolámból sokan szeretnének alijázni.
Olyanokat hallok, hogy „Izraelben nagyobb biztonságban érzem magam egy háború alatt, mint Franciaországban”.
Megértem, honnan jön ez az érzés. Tényleg megértem. Amikor egész életedben azt mondták neked a környezetedben, hogy Franciaország veszélyes hely a zsidók számára, és láttad a sok iszlamista támadást az országban, a legjobb megoldás az lenne, ha Izraelbe költöznél.
Ez az érzés október 7-e óta felerősödött. Sok osztálytársam szeretne elmenni és harcolni egy olyan országért, ahol nem is él.
A hangulat itt komor. Az iskolám mindenhonnan meghívott embereket, hogy beszéljenek nekünk a túszokról és a háborúról. Sokan közülünk sírnak ezeken a beszélgetéseken. Különböző „Bring Them Home” plakátokat lehet látni az egész iskolámban. Ezek a plakátok folyamatosan emlékeztetnek a Hamász kegyetlenkedéseire.
Mindig megpróbáljuk a lehető legtöbb helyre kitenni a túszok fotóit, de úgy tűnik, hogy a járókelők nem kívánatosak, és letépik őket.
Október 7. megváltoztatta a francia zsidó közösség életét. Kérdezzenek meg bármelyik zsidó diákot az egyetemen, és meg fogják erősíteni. A tiltakozások és a zaklatási vádak ijesztőek, és elgondolkodtatnak, hogy vajon felfedem-e valaha is a zsidó identitásomat az osztálytársaim előtt, amikor bekerülök a felsőoktatásba.
Én biztosan nem mernék sétálni egy izraeli zászlóval Marseille-ben – vagy bárhol Franciaországban, ami azt illeti.
De az apró dolgokat el kell rejteni a veszély miatt: Dávid-csillagos nyakláncok és ifjúsági mozgalmi pólók, még a hosszú szoknyák is, amelyeket néhány lánynak viselnie kell az iskolában, amit már nem tesznek meg,
mert félnek attól, hogy felismerik őket, hogy zsidók.
Hálás vagyok, hogy nem kell nem zsidó állami iskolába járnom, különben sokkal rosszabb történetekkel is szolgálhatnék. Az állami iskolákban tanuló barátaimnak számos verbális zaklatást kell elszenvedniük “Palesztina” miatt, és az értelmes vitákat lehetetlenné teszi a jelenleg zajló gyűlöletkampány. Távolról nézem, és próbálom őket vigasztalni, amennyire csak tudom.
A legtöbb dolog, aminek ki vagyok téve, online történik, a YouTube-on, a TikTok-on és az Instagramon, de ez elég általános tapasztalat a zsidó tizenévesek számára. Furcsa látni a nem zsidó barátaim „All Eyes Oh Rafah” Instagram-sztoriját, amit a zsidó barátaim „Bring Them Home” posztjai követnek. Ez a kontraszt még bonyolultabbá teszi azokat a belső párbeszédeket, amelyeket a háború kezdete óta folytatok.
Úgy gondolom, hogy bár a jövőm nem Izraelben van, a szívem biztosan ott van.
Október 7-e óta határozottan közelebb érzem magam Izraelhez, mint amikor korábban ott jártam. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb korombeli zsidó osztozik ebben az érzésben.
Lehet, hogy Franciaország jelenleg nem a legjobb hely, ahol zsidóként élni, különösen a szélsőjobb és a szélsőbal erősödése miatt, de ez még mindig egy olyan ország, amely támogatásáról biztosította Izraelt – és érezteti velem, hogy ide tartozom.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.