Miért nem mentett meg az Egyesült Államok húszezer zsidó gyereket?

A Neokohn szerkesztője

 

1939 nyarán elbukott az a törvénytervezet a Kongresszusban, amely az amerikai Kindertransportként vonulhatott volna be a történelembe. 

Az Egyesült Államok büszke arra, hogy mindig megnyitotta kapuit azok előtt, akik háború vagy üldözés elől menekültek. 1945 után valóban rengeteg európai zsidónak adtak új hazát. Volt azonban egy időszak, mikor az Egyesült Államok ajtaja zárva volt.

1930-ban a gazdasági válság hatására Hoover elnök bevezette az 1917-es bevándorlási törvény addig figyelmen kívül hagyott rendelkezését. Ez abból állt, hogy csak akkor költözhetett valaki Amerikába, ha be tudta bizonyítani, hogy nem válik „társadalmi teherré”. Ez azt jelentette, hogy elegendő pénzzel kellett rendelkeznie, azaz akkor is meg tud élni az első három évben, ha nem kap munkát. Vagy pedig egy amerikai állampolgárnak kellett a anyagiakat biztosítania, illetve szerződésben felelősséget vállalnia a bevándorló személyért. Problémát okozott az is, hogy a helyi konzulok kényük-kedvük szerint dönthették el azt, hogy kinek adnak vízumot, mivel egy adminisztrációs hiba miatt az ő kezükben volt a végső döntés.

1933 után zsidók ezrei próbáltak kijutni Németországból, de az Egyesült Államokban a bevándorlásellenes hangulat miatt, sem Roosevelt, sem pedig a Kongresszus nem kísérelte meg, hogy könnyítsen a kvótákon, vagy esetleg menekült kvótákat nyisson. Ekkor ugyanis nem is létezett amerikai menekültpolitika.

A rendszer nem tett különbséget egy kivándorló osztrák nemes és egy munkatáborból szabadult zsidó között. Így tömegek számára szinte lehetetlen cél volt az Egyesült Államokba jutni.

Az amerikai törvényhozást az is befolyásolta, hogy Roosevelt hatalma egy cérnaszálon lógott, népszerűsége egyáltalán nem volt olyan nagy, mint amilyet az utókor tulajdonít neki. Ugyanis a harmincas évek végén, mikor sürgetővé vált, hogy az európai zsidóságon segíteni kell, megjelent a politikai színen Charles A. Lindberg. Lindberget ma leginkább csak arról ismerik, hogy ő volt az első pilóta, aki átrepülte az Atlanti-óceánt. A kívülről érkező politikus izolacionista külpolitikát hirdetett és a zsidókat egy beszédében „háborús agitátoroknak” nevezte. Váratlanul nagy népszerűségnek örvendett, és Roosevelt joggal tarthatott tőle. Így hiába próbálták a kabineten belül többen meggyőzni az elnököt, hogy nyisson nagyobb kvótákat a zsidóknak, ő félt a politikai következményektől és nem tette ezt meg. Lindberg népszerűsége Pearl Harbor után elpárolgott, akkor már senki nem akart izolációra épülő politikát.

1938. Németország, Berlin Marburgstrasse – Tauentzientstrasse sarok, Alligator bőrárú- és cipőkereskedés. A zsidó bojkott idején vörös festékkel megjelölt kirakat. Fotó: Fortepan/BUZINKAY GÉZA

1938-ban a Kristályéjszakát követően az amerikai törvényhozásban néhányan úgy érezték, talán elérkezett az idő. Az egész világ láthatta, mit tesznek a nácik a zsidókkal, hátha az üldözöttek iránti szimpátia miatt megenyhül az amerikai közvélemény és a törvényhozók is.

Robert F. Wagner szenátor és Edith N. Rogers képviselő asszony szponzorálták azt a törvénytervezetet, amely a Német Menekült Gyermekek nevet kapta, és amit 1939 februárjában nyújtottak be. Egyértelmű volt ekkora, hogy az a Kongresszus, amely ekkor már kilenc éve minden kvótanövelési próbálkozást leszavazott, nem fog még a Kristályéjszaka hatására sem engedni ebből. Ezért úgy döntöttek, hogy egy olyan tervet mutatnak be, amely ellen senki nem fog tiltakozni.

A Wagner-Rogers tervezet két év alatt a kvótán kívül 20 ezer 6 és 14 év közti német és osztrák zsidó gyereket akart az Egyesült Államokba hozni. Olyan gyerekekről volt szó, akik vagy árvák, vagy félárvák, illetve a szüleiket bebörtönözték, vagy vállalják, hogy a gyermekeiket mások gondjaira bízzák. A gyerekeket kivétel nélkül magánpénzen hozták volna Amerikába. A kvékerek becslései szerint több mint 100 ezer olyan gyerek volt, akiket ki kellett volna menteni. Már a javaslat benyújtása előtt 1400 család jelentkezett, hogy ők elszállásolják a gyerekeket. Wagner szenátor úgy gondolta, senkinek nem lehet ellenvetése egy ilyen tervvel szemben.

Wagner szenátor mindent megtett, hogy a törvényjavaslatot elfogadják a Kongresszusban. Fotó: Wikimedia commons

Gyakran felmerül a kérdés, hogy valójában mennyit lehetett sejteni abból, hogy mi vár az európai zsidóságra? Különösen az 1938-1941-es időszakban, mikor az ajtók kifelé még viszonylag nyitva álltak. Az kétségtelenül igaz, hogy maguk a németek a végső megoldásról csak az 1942-es Wansee Konferencián döntöttek. Azonban az nem egészen valós, hogy a nyugati hatalmak ne sejtették volna, hogy mi fog történni.

A bevándorlással kapcsolatos ügyeket 1938-1939-ben a Külügyminisztérium intézte, hozzájuk került a Wagner-Rogers tervezet is. A javaslat George Messersmith miniszterhelyettes asztalára került, aki rendszeres levelezést folytatott a Berlinben tartózkodó amerikai konzullal, Raymond Geisttel.

Geist 1938 decemberében a következőket írta a miniszterhelyettesnek: „A zsidók Németországban halálra vannak ítélve, az ítéletet lassan fogják végrehajtani, de valószínűleg túl gyorsan ahhoz, hogy a világ megmentse őket”.

Egy 1939 áprilisi levélben a konzul kísérteties valóságérzékkel leírja, hogy szerinte mi fog történni: „Egyetlen megoldása lesz a zsidó kérdésnek Németországban, és azt hiszem, így is tervezik megoldani a problémát. Az fog történni, hogy az ép testű zsidókat munkatáborokba viszik, a zsidók teljes vagyonát elkobozzák, el fogják őket különíteni a társadalomtól, még nagyobb nyomást helyeznek az egész közösségre, és aztán erőszakkal megszabadulnak annyitól, amennyitől csak lehetséges”. Messersmith, mikor a Wagner-Rogers tervezet az asztalára került, azt tanácsolta, ne nyújtsák be, mert szerinte egy ilyen törvény csak arra biztatná az európaiakat, hogy még jobban üldözzék a zsidókat.

1938. Németország, Berlin Stresemannstrasse (ekkor Saarlandstrasse), balra az Anhalter strasse. A Bécsből visszatérő Hitlert éltető tömeg az Anhalter Bahnhof előtt 1938. március 16-án. Fotó: Fortepan/BUZINKAY GÉZA

Tehát a Külügyminisztérium nem támogatta a tervezetet. Legfelsőbb szinten Roosevelt sem adta rá áldását. David S. Wyman: Paper walls című művében azt írja, hogy mikor a véleményét kérték, az elnök csak annyit írt rá egy papírra, hogy „No action”. Tehát, hogy nem tesz semmit az ügyért.

Az amerikai törvényhozásban rengeteg törvénytervezetet nyújtanak be, és még több hal igen gyors halált. Ugyanis számtalan bizottságon kell átjutnia, mielőtt egyáltalán elérné a vita szintjét. A gyerekmentő terv meghallgatásait 1939 május-júniusában tartották. Az ügy egészen nagy nyilvánosságot kapott, az újságok sokat cikkeztek róla és összesen 85 lap fejezte ki a támogatását. Megjelent a meghallgatásokon Helen Hayes színésznő is, akinek vallomása nagy publicitást hozott a tervezetnek. Számtalan orvos, gyermekgondozó, illetve zsidó szervezetek képviselői tettek vallomásokat az elfogadás érdekében.

Howard A. Seitz felszólalását is rögzítették a Kongresszusi jegyzőkönyvek: „Az egyik tanú szavaival élve, ilyet utoljára Heródes napjaiban láttak. Magukra maradt gyerekek magányosan vándorolnak Európában, mert egy diktátor lerombolta az otthonuk. Ők nem egy éhség, vagy háború, vagy természeti csapás áldozatai. Ők egy megsemmisítést célzó program áldozatai”.

Úgy tűnt, még társadalmi támogatottság is van a terv mögött, egészen addig, míg meg nem jelent az a narratíva, hogy a törvény  megtorpedózná a kemény bevándorlási törvényeket, és a gyerekek után majd tömegek fognak áramlani az Egyesült Államokba. Az ellenzők azt állították, hogy nincs semmi biztosíték, hogy nem náci gyerekeket hoznak majd Amerikába.

John Cecil az American Immigration Conference Board igazgatója kijelentette, hogy semmi különleges nincs a német helyzetben: „Az amerikai gyerekek Amerika felelőssége, a menekült gyerekek Európában pedig Európa felelőssége”.

A legnagyobb baj az volt, hogy nem sikerült megnyerni sem az amerikai képviselőket, sem pedig a szenátorokat. Mindössze 20 szenátor volt, aki támogatását fejezte ki. Szponzorok nélkül a tervezet 1939 júliusában bizottsági szinten elhalt. Wagner nem adta fel, és próbált támogatókat szerezni, de 1939 szeptemberében kitört a háború, amely végleg eloszlatta a tervezettel kapcsolatos reményeket. 1940-ben már csak 500 gyerek mentését szerették volna megoldani, de ez a terv is meghiúsult.

A tervezet megbuktatói nem tudták, hogy mi következik. Akik sejtették, talán abba kapaszkodtak, mint mindenki más, azaz, hogy a németek úgysem léphetnek át egy határt. Sokan humanitárius okokkal érveltek, azzal, hogy kegyetlenség lenne a gyerekeket elválasztani a szüleiktől. A háború alatti zsidóellenes amerikai hangulat azt bizonyítja, hogy az amerikai társadalom nem volt tisztában azzal, mi történik Európában. A vezetők pedig el voltak foglalva a politikával, védelmezték a széküket, a szavazataikat.

A demokráciák, különösen a fékekkel rendelkező demokráciák a válság pillanatában gyakran elbuknak. Hiszen a bizottságok és albizottságok rendszerében úgy veszett el a zsidó menekültek ügye, mint bármelyik más törvénytervezet.